A szimmetria fogalma az európai kultúrkörben a görög szün és metreó kifejezések együtteséből ered, szó szerinti értelmezésében a dolgok helyes arányát jelenti. Az idők során az egyes tudományterületek ugyanakkor számtalan jelentéstartalommal gazdagították, kitágítva annak értelmezési tartományát. Míg a kifejezés általánosságban szabályosságra, harmóniára utal, a művészetben leginkább az arányosság, ritmika fogalma kapcsolódik hozzá.

RÓZSA Luca Sára VILTIN Galériában megrendezett egyéni kiállítása, a Szimmetriák egyrészt egy interperszonális visszatekintés művészi pályájának kezdetére, másrészt tekinthetjük egy duó kiállításnak is: RÓZSA emblematikus festményei és kisméretű, intim indigórajzai mellett nagymamája selyemképei is megjelennek a falakon. Megvalósul az alkotó régi vágya és egy térben állít ki művésszé válásának legnagyobb támogatójával, aki mindenkor fontos inspirációs forrása is volt. RÓZSA Luca Sára munkái reflektálnak a kettejük közötti kapcsolatra, valamint a két női sors párhuzamaira, szimmetriájára. Az eltérő korszellem a művésszé válás vagy nem-válás folyamatában meghatározó szerepet játszott, a kiállítás a két női életút egymásra tükröződő dilemmáiról, ciklikusságáról, amplitudóiról mesél.

RÓZSA Luca Sára nagyméretű vásznain az egyén és környezete kapcsolódási pontjait vizsgálja. Festményein ruha helyett időtlenségbe burkolózó, nagyméretű amorf alakok egy természeti közegbe, mondhatni paradicsomi miliőbe helyezve keresik helyüket a világban. RÓZSA művein az ikonográfiai előképek, festészeti hagyományok kezdettől fontos szerepet töltenek be, ugyanakkor eltávolodott a klasszikus emberábrázolástól, s konkrét sorsok, figurák helyett általánosságban beszél az emberi helyzetekről, kérdésekről, sorsokról. Ezt a nézővel és önmagával való párbeszédet az absztrahálás gesztusa mellett az alakok imperszonalitásával segíti. Munkáin visszatérően jellemző a múlt-jelen dualitásának hangsúlya, mely a kiállításon a két női művész sors tekintetében revelálódik RÓZSA legkorábbi inspirációjának számbavételekor. Az ember és környezete közötti viszony az általános filozófiai kontextus mellett a személyes történetnek köszönhetően így most egy szubjektív réteggel is kiegészül.

A kiállítás képein vizuálisan is szignifikáns a tükröződés jelensége. A festményeken megjelenő víztükör a szimbólum szerepén túl egyszerre összeköt és elválaszt, megmutat és torzít, megtör és kisimít. Látjuk benne magunkat, állandó változásban, mindig másképp. Az indigóval készült rajzok ugyanakkor áttételesen mutatják a művészi gesztust és szándékot a közvetítő médium általi eltolódásnak köszönhetően, így a tükröződés torzító gesztusa a médiumhasználatban is apparenssé válik. A tárlaton szereplő műveken az emlékezés, az önmagunkról alkotott és látott kép, valamint a torzítás azonos hangsúllyal szerepel, egyszerre hívva elő a kollektív és rekonstruktív emlékezés kérdéskörét.