Manet 1863-ban megfestette a Reggeli a szabadban című képét, amellyel felrázta az akadémizmusban fürdő francia művészeti közéletet és új alapokra helyezte a kortárs festészetet. A mű bizonyos értelemben napjaink művészetkritikai elvárásainak is megfelel, hiszen referencia bevonásával konkrét tematikára építve, történelmi távlatokat idéz és a maga korának megfelelően modernizálja a klasszikus és ókori témákat. A VILTIN Galériában kiállító négy festő egy hasonlóan forrongó, változásokat előmozdító időszak gyermeke. Mindannyian a megújult lendületet vett közép-kelet-európai festészetet képviselik, amely nyelvezetében azonosult a pán-európai iskolával, így érthető és definiálható az európai egyetemes festészeti folytonosság szerint, de egy egyedi markáns nyelvjárásban szólal meg. Mindez köszönhető a kommunista rezsim hatására kialakult elszigeteltségnek és az ezzel együtt járó "hibernált" XX. század első felére jellemző erőteljes új akadémista, festészeti képzésnek. Az effajta pedagógia nagy hangsúlyt fektet a mesterségbeli tudás biztosításának, és újabban helyt ad a kreativitásnak is. A két generációt képviselő művészek ezen gondolkodást elsajátítva építették ki saját egyéni festészeti nyelvüket, amellyel részesévé váltak a legfrissebb európai festészeti törekvéseknek. BETUKER István a kolozsvári, míg GALAMBOS Áron és SZAKSZON Imre a hazai legfiatalabb generációt képviselő művészek a budapesti akadémián végeztek. A középgenerációhoz tartozó KOVÁCS Lehel erdélyi gyökerei miatt egyfajta híd szerepet képvisel a kortárs európai festészet szempontjából is jelentős két város között.

KOVÁCS koncepciózusan a tájképfestészettel foglalkozik. Legújabb periódusában készült, biztos festői gesztusokkal megfogalmazott képein a szürkület beálltával megfigyelhető fényjelenségek festői megfogalmazását tűzte ki célul. Ezt a természetes fényjelenséget ütközteti a tájban előforduló mesterséges fényforrásokkal. Egy autó reflektorának fényei, egy park lámpái vagy valamilyen távoli település elszórt fényei, néha csak halvány utalások az emberi jelenlétre, máskor főszereplővé lépnek elő képein. KOVÁCS Lehel táj látása kortárs újraértelmezése a Barbizoni, illetve, olykor a holland tájképfestészetnek. A szabadban helyt foglaló mesterséges építményei - paradox módon - jelentésükkel biztosítják a képen belüli feszültséget, míg formájukkal, színükkel a harmónia részei. SZAKSZON Imre olaj-vászon képeket fest, saját maga készítette fotók után, amiben így önmagában nincs semmi különös, viszont SZAKSZON rendkívül finoman modellált színhasználata, és egyszerű, a megszokottól kismértékben eltérő - szemiotikai értelemben szupermorfémákra épülő- kompozíciói teszik festészetét, izgalmassá, meghatározóvá. Az út menti buszmegálló, panel lépcsőház, külvárosi garázssor közös jellemzője, hogy embertelenek, azaz a művész határozott döntése után eltünteti, nem fest embert a képekre, elidegenít. Ezzel is erősítve a gyermekkori emlékekből kiindult, toposzok talaján mozgó road movie hangulatát. GALAMBOS Áront a közhelyek - hegyek, távolba futó utak, tengerpart pálmafákkal -, tág értelmezésű szimbólumok/ikonok foglalkoztatják, rengeteg konnotáció kapcsolódik hozzájuk, ráadásul egyaránt jelen vannak, és mást és mást jelentenek nyugati és keleti kultúrkörben. Épp emiatt a jelentések kioltják egymást és így végső soron nem más, mint egy hegy, vagy tengerpart pálmafákkal. Talán ezért fontos nekem, mert egyszerű, nincs túlspirázva. Azonnal meg vagy vezetve - mondja a művész. GALAMBOS talált pingpongasztalra, iskolatáblára vagy épp egy zúzódott tagekkel előkészített gyűrött jelzőtáblára fest. Mondhatni művészi attitűdökkel teli életformájával ready made-eket gyűjt, melyekre a felkerült "időrajzokat" dadaista gesztussal továbbgondolja és egyfajta újrahasznosítás után biztosítja öröklétüket a kiállítótérben. Míg GALAMBOS gyakran tónusmentes, nagy színmezőkre bontja képeit a "dekoratív egyszerűsítés" jegyében csak, hogy jelentésüket ezzel is gazdagítsa-, addig BETUKER István festészete a tónusgazdagságról a modellálás újrafelfedezéséről és ebben való önfeledt fürdőzésről szól. Hangulatképei Carlos Castaneda álomvilágba repítenek, egészen konkrétan barátairól készült, lecsukott szemű portrékat látunk. Az alvó emberek arca elmosódó, kevés színnel megfogalmazott leheletfinomságú, párás képek, mintha magunk is álmodnánk, állom az álomban. Vagy lámpaoszlopai, amelyek önön maguk replikái, eredeti és másolat, paralel világok, álom és valóság, egy gesztussal megragadott biztos képeknek tűnnek, de valójában hol is a határ?