A VILTIN Galéria először mutatja be egyéni kiállításon ORBÁN Előd szobrászművész munkáit. 

Hans Zimmer német zeneszerző 2010-ben jelentette meg az Inception (Eredet) című film zenéjét. Christopher Nolan mára kultikussá vált sci-fi műve egy road movieálom és valóság között. Az "építész" az álom kivetülését és terét rendkívül részletgazdag, valóságosnak tűnő architektúrával rendezi be, amely valós és teljes emléktartalommal nem rendelkezik, azaz létező épületeket igen, de komplett tereket nem használ álombeli építkezése során. Digitális korunk nézője így Giorgio de Chirico metafizikus festményeinek hangulatával szembesül a mozivásznon. Az ember nélküli végtelen városok tere "a lehető legpontosabban van megfestve, a képek minden eleme megnevezhető, tárgyként azonosítható, és mégis: semmiféle történet nem építhető köréjük, nem állítható be semmilyen elbeszélésbe, mert eleve nincsen benne az időben." - írja Földényi F. László De Chirico festményeiről Az eleven halál tereicímű tanulmánykötetében.  Az Inception zenéjének legismertebb száma a Time (Idő), amely 2020-ban a világunkat megrengető pandémia következtében újra középpontba került. A Hans Zimmer-Alan Walker alkotópáros szerzeménye ezúttal egy generációkon átívelő trauma képeinek zenei illusztrációjaként lépett be a köztudatba. Videóklipje a járványügyi intézkedések során lezárt városokat mutatja be, szembesítve minket egy nem is annyira elképzelhetetlen valóság, az "ember utáni" világ képeivel, melankóliájával. Mégis, a videóban megjelenő üres utcákat határoló házak ablakán fény szüremlik át, amely az idő tovahaladását, az állapot átmenetiségét juttatja eszünkbe, és a jövőbe vetett reményként világít számunkra. Így a fokozódó feszültség markáns zene- és képszintézisét láthatja a közönség három generációja.

ORBÁN Előd empty places című egyéni tárlata szintén feszült hangulatot generál a VILTIN Galéria látogatóiban. A galéria terét műteremmé formáló szobrász többszörösen áttételes koncepció mentén valósította meg installációját. Egyrészt a szobrász munkaközege, a műterem rekonstrukciója bekerül a galéria terébe, így a képzőművészet színterén kettős referenciális interpretáció jön létre. Másrészt a művész, az alkotó ember hiánya személytelenné teszi a "műtermet", nem tudni, hogy csak pillanatnyilag van távol, vagy kivonult a műteremből és demonstratív hiányával önmaga létére kérdez rá, azaz egzisztenciális státuszának létjogosultságát kérdőjelezi meg. 
A digitális korszakváltás után szinte már minden szobrászati cél megvalósítható. Számítógép, lézer és nagynyomású vízsugár segítségével, valamint 3D nyomtatóval a legextrémebb kompozíciók is személytelenül, pusztán ipari eszközök bevonásával elkészíthetők. 
A látogató birtokba veheti a kiállítóteret, de nem a munka terét, azaz nem jöhet létre interakció közte és a tárgyak között, sőt a művész piros-fehér figyelmeztetőszalaggal egyenesen elszeparálja a műterem eszközeit, szerszámait a látogatótól, aki még inkább kényszert érez arra, hogy közelebb hajoljon azokhoz. Ekkor veszi észre, hogy az eszközök egyes részei márványból készültek. E nemes és törékeny szobrászati anyag-protézisek funkciótlanná, azaz munkára alkalmatlanná teszik a tárgyakat, így hiába lenne jelen a szobrász, nem tudna alkotni. Ezen tény felismerése után az elhagyott tér metafizikus drámaisága megnő. A távolról gépeknek, eszközöknek tűnő tárgyak: a hidraulikus emelő, a porszűrős szájmaszk és a munkáskesztyű műalkotássá lépnek elő és érinthetetlenségük miatt a galéria szinte múzeummá válik. A VILTIN tere jellemzően az utcáról is belátható, ez ORBÁN Előd kiállításának tervezése során alkotói kifejezőeszközzé vált, azaz kintről betekintve a kiállítótér a természettudományi múzeumokból jól ismert diorámává manifesztálódik.
ORBÁN munkamódszere a reneszánszt és a 19. századi klasszicizmust idézi, amit anyag- és eszközhasználata is demonstrál. Tevékenységének anyaga a márvány, ez a progresszív, de napjainkban a szobrászatban részben mellőzött, túlterheltnek nevezett, rideg, de mégis lírai kifejezőerővel bíró egyetemes szobrászati anyag. Eszközhasználatában a véső és kalapács mellett műtermében helyet kapnak a pneumatikus vésők és elektromos meghajtású csiszolóeszközök. ORBÁN keze alól mégis ízig-vérig analóg, elmélyült és részletgazdagon megmunkált szobrászati alkotások kerülnek ki egy negyedik ipari forradalom utáni időben. Akkor, amikor az ember létezésének alapkérdései új paradigmák küszöbállapotábanvannak és a poszthumanizmus hívei egyre gyakrabban szólalnak meg; egy lehetséges, nem is oly távoli jövőkép kereteit fogalmazzák meg morális, kulturális, filozófiai, technológiai, politikai, ipari és orvosi értelemben egyaránt.

"A kiállítás eszmei háttere lényegében az emberi jelenlét egyre erősebb hiánya és az ezzel kapcsolatos ok-okozati összefüggések keresése a művészi és a hétköznapi létezés egymást átfedő aspektusaiban. Munkáimmal ismét kérdéseket vetek fel. Többek között arra keresem a választ, hogy az emberi jelenlét hiányával miképpen alakulnak át, személytelenednek el műtermeink és ezáltal maga a képzőművészet is. Szükség van-e még emberi értelemben vett munkára és személyes jelenlétre, mennyire válik céltalanná egy-egy műterem, ha kivesszük belőle a humánumot? Nem válik-e pusztán egy elhatárolt és mások számára érthetetlen területté, kivilágított múzeumi vitrinné, aminek nem tudjuk az értelmét és már nem ismerjük a szabályrendszerét sem? Fenntartható-e bármelyik, ha kivesszük belőle az emberit?
A tárgyszobrok összefüggésrendszerei folyamatosan változnak, de lényegében mindvégig az embert jelképezik. Az embert, aki a dolgok között létezik, de nem emelkedik a dolgok fölé." - fogalmazza meg kérdéseit és válaszait a művész. 

  iski Kocsis Tibor