A VILTIN legújabb kiállítása eltérő művészi pozíciók és generációk mentén a figurális művészet tendenciáit, megjelenési formáit vizsgálja. A figura, mint térszervező, a figura, mint legerősebb narratív jelentésképességgel bíró művészeti toposz évezredek óta meghatározza a művészet történetét. A kiállítás a kortárs művészeti hagyományok összefüggésrendszerén keresztül közelít az emberközpontú, figurális művészeti tendenciák nyolcvanas évektől napjainkig ívelő történetéhez. 

A kortárs képzőművészet egyik legfontosabb elismerését, a brit Turner-díjat 2016-ban Helen Marten 31 évesen, 2017-ben Lubaina Himid 63 évesen nyerte el, aki egyben az első női színesbőrű díjazott is volt. A kritikák kiemelték, hogy mediálisan az eddigi legsokoldalúbb év volt, illetve a jelöltek átlagéletkorát tekintve a legmagasabb, ez utóbbi köszönhetően az életkori korlátozás megszüntetésének. A díjat 2019-ben - saját kérésükre - megosztva kapta a négy jelölt, akik átlagéletkora 39,75 év volt. 

A kortárs festészet terén jelentős kézikönyv, a 2002-ben megjelent VITAMIN P, amelyben a 114 feltörekvő és meghatározó festő közül kevés járt a negyvenes éveiben és csak egy volt 50 fölött, míg a könyv következő, 2011-ben megjelent VITAMIN P2 kötetében már ötven művész volt az ötvenes évei fölött. A 2016-ban megjelent VITAMIN P3-ban már tizenöt művész volt, aki a hatvanadik életévét is átlépte. E legutóbbi kötetről elmondható, hogy minden korosztály képviselve van és stilárisan is széles területet fed le, de a figurális művészet magasabb arányban van jelen, mint az absztrakt. Stilárisan és alkotói életkor tekintetében a progresszív képzőművészet igen széles területet fed le. Ahhoz, hogy eligazodjunk a kortárs művészet gyakran dinamikusan változó, máskor göröngyös úton várakozó világában, egyszerre kell mélyreható figyelemmel hallgatnunk az új és régi üzeneteket. A régóta ismert művészeti módszerek és azok újraértelmezése kortárs megjelenési relevanciával bír, és ha mindezt befogadjuk, ez az alapgondolat napjaink olykor hullámzó művészeti értelmezési útját is kisimíthatja és jövőképünket is megalapozhatja.

GERBER Pál (1956) 2011-ben készült Sziklához láncolt Androméda - Rembrandt után című festménye a kiállítás egyik kiindulópontja. A kép Rembrandt hommage-nak éppúgy értelmezhető, mint mitológiai narratívának, azaz a szépség diadalának. Ha ehhez társítjuk a mű hátterét meghatározó absztrakt kompozíciót, nem csak a régi művészet, hanem a modern is testet ölt ebben a kortárs figuratív kompozícióban. Egy másik lehetséges ? és a korábbival szembenálló ? értelmezés szerint a GERBER kép egyfajta egyetemes művészeti persziflázsnak is felfogható, amellyel egy kortárs művészeti eszményt céloz meg: Azaz a mű egyszerre foglalja magába a festményt, a festmény utánzatát, a festészettel kapcsolatos iróniát és a művészet kritikáját. 

FEHÉR László és RÉVÉSZ László László munkái között alig találunk figura nélküli művet. Minkettőjük életműve egy posztmodern létértelmezési kísérlet, ahol az egyén (a figura) szerepe létszimbólumként is értelmezhető, ugyanakkor a közösség azonosságára, a szélesebb szociális egység jelenlétre is utal. FEHÉR és RÉVÉSZ festészete közvetlenül magán viseli a II. világháború előtti művészet lenyomatát, gondoljunk itt az expresszionizmusra vagy a fauvizmusra. FEHÉR László (1953) nagyméretű, 1985-ben festett Sziklás táj figurával című munkája a nyugatnémet heftige malerei expresszív szín- és ecsetkezelését idézi, csak egy líraibb, érzéki festőiségben, a Hegyi Lóránd által definiált Új szenzibilitás figurális jegyeiben manifesztálódva. Míg FEHÉR festménye egyértelműen posztmodern alkotás és a 20. századi nagy történelmi traumák emberét ábrázolja, addig RÉVÉSZ László László (1957) kilencvenes években készült, antik falfestményeket idéző kazettás kompozíciója az egyetemes, és ebből következően a tudományokban és az emberi teljesítményben hívő eszményi figurát ábrázolja. RÉVÉSZ ?alakja? megtestesíti a nő és férfi kapcsolatát, elénk tárja gyakran változó társadalmi státuszunk, szerepeink örök narratíváit. Munkái jól reprezentálják a századvégi ember dilemmáit, miközben előrevetítik az új megoldásokat és univerzális válaszokat kereső, a holisztikus létben hívő 21. századi ember képét. 

CHILF Mária (1966) 2007-2010 közötti művészeti periódusában készült akvarellek meghatározó témája a fókusz, az ember figyelmének összpontosítása. Ez az ember nem csak a múltba tekint, hanem a múltban, mint tükörképben önmagát is keresi, vagy a múltra, mint fényforrásra tekint, amely megvilágítja a jövőbeni útját is. CHILF figurája már egy 21. századi új világ küszöbén, periszkópjának egyelőre zárt, kötött perspektívájával tekint előre. 

A kortárs művészeti diskurzus része a régi, kanonizált anyagok új lehetőségeinek keresése, ezen alapgondolat határozza meg ORBÁN Előd (1984) szobrászati tevékenységét: a márványt munkálja meg, ezt a progresszív szobrászatban részben mellőzött, túlterheltnek nevezett rideg, mégis lírai kifejezőerővel bíró egyetemes szobrászati anyagot. Az Intimacy az alkotó korai, 2011-ben készült műve, ahol a szépség esztétikájának kérdését, annak kortárs interpretálását járja körül. A 2000-es évek elején megjelent a képzőművészeti munkák részeként a szándékos rongálás, hiba, bepiszkítás. A roncsolás és a kép egészének, intakt egységének viszonyát vizsgáló gesztus a művészi szabadság védjegyévé kezdett válni. ORBÁN patinázta figurájának kezeit, kiálló testrészeit, melyek, mint anyaggá vált idő jelennek meg a szobor egységén belül, esztétikai és filozófiai kontrasztot képezve múlt és jelen között. 

SZVET Tamás (1982) 2012-ben készített Esettanulmány-Esztétika című alkotása a perspektivikus anamorfózis optikai képalkotási technikáját használja fel műve elkészítéséhez. SZVET szobra elsőre egy műtárgyszállító doboznak tűnik, melynek két oldala nyitott. Az egyik oldalon egy organikus, kivehetetlen, absztrakt, áttört rajz simul a doboz felületére, míg a másik oldalon egy kör, egy lyuk, mint szintén absztrakt forma, jel látható. Ha közelebb lépünk és benézünk a lyukon, a második vizuális valósággal is találkozhatunk: a doboz belsejében megjelenik Henri Matisse Tánc II. (1910) című művének parafrázisa szinte lebegő, már-már szférikus kép formájában. A figurák önfeledt tánca maga a kétezres évek elején újradefiniált flow-élmény.

RÓZSA Luca Sára (1990) műve létezésünk alapját vizsgálja, a szó szoros értelemben azzal, hogy a 2020-ban elkészítette a Paradise ciklust, ahol figuráit egy képzeletbeli, definiálhatatlan helybe, térbe komponálja, ahol még nincs semmi, se idő, se tér. Magát a formálódás pillanatát látjuk, az ember születését, ahol a szellem már létezik és az anyag kezd megtestesülni, és attól a pillanattól rádöbben magárahagyottságának súlyára: a test értelmetlennek tűnő börtönként szorítja a végtelen szellemet. RÓZSA Luca Sára ciklusának inspirációs forrása Albert Camus művei és filozófiája; a történeti ember, a zsidó-keresztény kultúrán nevelkedett európai ember, aki szellemi egzisztenciáját igyekszik összeegyeztetni a kulturális örökség dogmáival. Egy új és modern 21. századi figurális attitűdöt formál, melynek része a korábbi idők festészete, művészeti kérdései, és egy arra épülő folyamatként manifesztálódik. Festészete nem kevesebb, mint a végtelen emberi szellem és a létező anyag szintézise. 

                                                                                   iSKI Kocsis Tibor