Colorfield

2019. október 30. - 2029. november 30.

Vásznakat kitöltő, kontúrokkal határolt egyszínű mezők - a colorfield, avagy színmezőfestészet klasszikus definíciója az elmúlt évtizedekben nem sokat módosult, azonban megjelenési formája az eltérő alkotói gyakorlatok és alkalmazások függvényében állandóan változik, formálódik.  A színek kompozícionális összetevőként való értelmezése lehetővé teszi, hogy az alkotók a geometrikus absztrakció határán belül maradva, mégis a színek érzelmi hatásainak középpontba helyezésével alkossanak. A VILTIN Galéria Colorfield című kiállítása a színfelületek és a színértékek képszerkezeti szerepének vizsgálatával foglalkozik: olyan művészi pozíciók bemutatására vállalkozott, ahol az alkotói gyakorlatban az egybefüggő színmezők használata visszatérően jelen vannak.

FORGÓ Árpád (1972) műveit különálló és monokróm színelemekből építi fel, amelyeket egyéni kísérleteken és számításokon alapuló aránypárból, modulokból konstruál geometrikus alapú formázott vászonná, relieffé. A sík- és térbeliség szimultán megjelenítésén keresztül gondolja tovább a festészet utáni absztrakció kérdéseit. Alkotói gyakorlatában a táblakép térbeli lehetőségeinek vizsgálata, határainak kutatása már egy évtizede jelen van ugyanúgy, mint a szín különböző, a Bauhausban gyökerező kontraszthatásainak vizsgálata. Képeire egyre inkább többdimenziós kompozícióként tekint, geometrikus képépítési technikája a formák, a színek, és a rész-egész viszonyának variálásán alapul.

GÁSPÁR György (1976) az op-art vizuális tradícióinak felhasználásával hozza létre üvegből készített szobrait és reliefjeit, melyek megalkotásában a dekonstrukció filozófiáját követi. Munkáiban a számos, egymásra rétegzett szigorú vonalrendszerek optikai illúzióra épülő fiktív tereket hoznak létre. Legújabb munkájában a neoplaszticista hagyományokig nyúl vissza: a képépítés struktúráját és színhasználatát analizálva, a tiszta színek helyett azonban narancs, bordó és türkiz felhasználásával. Négyzetes képterét és az abban megjelenő színes alakzatok pozícióját a függőleges-vízszintes irányban a képsík széléig kifutó egyenesek jelölik ki, amelyek egyben kompozíciójának szubvizuális struktúráját is képezik.

HALMI-HORVÁTH István (1973) Színstruktúra sorozatában a szerkezet, a forma és a színek egymásra hatásával foglalkozik dinamikus kompozíciók formájában. Festményein szerkesztett ritmusváltások uralják a képmezőt, ahol a struktúrák optikai játéka mellett a kép terének problematikájával (kép a képben) is foglalkozik. Halmi-Horváth a nonfiguratív festészeti hagyományokat értelmezi újra, de transzparens rétegekben oldja fel a geometria statikus zártságát. A táblakép formai határain belül variál: letisztult, minimalista formanyelvét olyan alapműveletekkel kombinálja, mint a forgatás, tükrözés, eltolás, reduktív megközelítését ugyanakkor a színek jelenléte oldja. Az elmozdulások struktúrája szubvizuális szinten marad, a képmező többirányú igazodása mentén formálódó kompozíciói a variációkban rejlő lehetőségek kibontása által jönnek létre. Kompozíciós rendje a vásznon formálódik, eltávolodva az előképek matematikai alapon szerkesztett struktúráitól.

PÁL Katja (1979) a Stella-i örökséget továbbgondolva, a kép formáját rendeli alá a motívum, alakzat megjelenítéséhez, igazítja kompozícióihoz: formázott fatáblái nem lépnek ki a síkba, sokkal inkább a kép terére vetítik ki az elforgatott, megvágott axonometrikus térrajzokat. A színmezők és a fehér kontúr alakította terek a formázott vászon (shaped canvas) által kétdimenzióban jelennek meg, miközben a képmező széleit a formák axonometrikus ábrázolása formálja. Előzetes számítógépes tervezés után alakítja ki képtesteinek formáit és kompozícióit. Gondosan kiválasztott fatábláit többszörösen átcsiszolja és finom szövésű vászonnal fedi, amelyet több rétegben alapoz, megidézve ezzel a 70-es évek monokróm és minimál művészeinek már-már spirituális mélységeket érintő manuális gondosságát.

TIBOR Zsolt (1973) diptichonján a tőle ismert szabad asszociációjú, kollázsszerű képi struktúra mellett hol homogénebb, hol lazábban összefüggő, játékosan elhelyezett színmezők is feltűnnek, melyek a képmező grafikus elemeinek ellenpontjaként hangsúlyozzák a szín expresszív, de asszociatív minőségét. A témáiban olykor romantikus asszociációkat is megidéző művész képépítési gyakorlata a kubista kollázs és a dadaizmus nyomán halad, valamint néha a szürrealistákra emlékeztetően helyez egymás mellé össze nem illő, egymásnak ellentmondó ábrázolásokat. Mindemellett a hetvenes évek önreflexív (művészet a művészetről) konceptuális művészeti hagyománya is felfedezhető munkáiban. Kötődései ellenére egy autonóm művészeti nyelven fogalmaz: művei jelen valóságunk értelmezési és modellezési terepei. Az elmúlt években készült alkotásainál hangsúlyosan jelenik meg a festőiség: a változatos festői anyaghasználat (spray, pasztell, ecset) a gazdagabb színhasználat, valamint az anyagok tulajdonságának demonstrálása egyaránt az érzéki festői minőség szerepvállalását mutatják.