VILTIN Galéria örömmel mutatja be Rita KOSZORÚS és Andreas WERNER közös kiállítását, Amit mi építettünk és amit nekünk építettek címmel. Két alkotó, két imaginatív világkép, mely hol utópisztikus, hol pedig lírai térkonstrukciók és absztrakt kompozíciók formájában foglalkozik az emberi elvágyódás témakörével, valamint az ember világban elfoglalt helyének és létezésének alapkérdéseire reflektáló művészi útkeresés állomásaival.

Rita KOSZORÚS szlovák-magyar festőművész 2021-ben nyerte el a rangos és egyedülálló Maľba - A VUB Alapítvány fiatal festőművészek számára alapított díját azon a szlovák kortársművészeti színtéren, ahol az absztrakt festészet csak kívülálló szereplőként van jelen.

2022-ben a STRABAG Artaward International fődíjasa, Andreas WERNER (kelet)német-osztrák művész egyedi technikával készített rajzai mára már emblematikussá váltak.

Absztrakt festményeiben Rita KOSZORÚS a kollázst témaként és formai eszközként egyaránt felhasználja, reflektálva az avantgárd és dadaista művészeti előképekre, törekvésekre. Szándéka szerint hoz létre régiesnek érzékelhető, ám ízig-vérig kortárs műveket. Ennek a gyakorlatnak szerves része az a tudat, hogy nőként hivatkozik az avantgárd örökségre. KOSZORÚS formailag az absztrakció nyelvével dolgozik, rétegek és formák párosításával kommunikál a nézővel: különböző minőségek, ellentmondások, gesztusok, festésmódok, textúrák találkoznak, feszülnek egymásnak kompozícióiban, ahol az elemek egymáshoz és térhez való viszonya formálja azok végleges képét. Munkáiban a vászon egyszerre felület és anyag, mely hajtogatással, gyűrődéssel formálódik, a véletlenszerűséget tudatosan evokatív kompozícióiba helyezve. ?Anyaghasználata? így nem csak a felület, hanem az anyag teljességének formálását is magában foglalja, míg az absztrakció lehetővé teszi számára a tudatalatti folyamatok és tartalmak szabad áramlását. Képein a kollektív emlékezet, nosztalgia, otthon vagy identitás kulcsfogalmai köszönnek vissza. Kollázsszerű festményein a többféle anyag, technika által új kontextus jön létre, akár egymástól teljesen különböző anyagokból, új együttállásokkal vezetve át a nézőt egy szuggesztív művészi valóság irányába.  

Andreas WERNER munkáiban a romantika tájképfestészetének hagyományát ötvözi a science fiction irodalom utópisztikus világképével (Stanisław Lem). Monumentális építményei súlyos kulisszaként lebegnek, léteznek egy steril, kontextust nélkülöző térben. A mértani elemekből építkező, szerkezethangsúlyos rajzokon megjelenő architektikus képi világ a brutalista építészet formavilágához kötődik, miközben a túlzó perspektívából megrajzolt funkciótlan konstruktumok a szürreálitás felé terelik a nézőt, egyszersmind felidézve a filmgyártás hőskorának (Alejandro Jodorowsky, Fritz Lang) sajátos hangulatát. E formadominált pszeudo-épületek egyszerre tekinthetőek szobroknak, robotoknak, akár futurisztikus űrhajó-terveknek, szándékosan egyensúlyozva az interpretáció határvonalán. Struktúrákat, rendszereket hoz létre építészeti elemekből; erőt, klasszikus értékeket sugall, miközben ellentmond nekik.  A WERNER munkáit átható disszonancia ? súlyos konstruktumok lebegő jellege, a klasszikus építészeti elemekkel operáló, esztétikai/szimmetriai szempontok mentén összerakott, mégis fukciótlan épületrészek ? teremti meg azt a feszültséget, mely túlmutat az építészeti vagy művészeti előképeken, s egy sajátos (fantázia)világ pilléreként tekinthető. Legújabb munkáin az erőteljes kontrasztú monokróm kompozíciók utólagos színezéssel nyerik el végső formájukat, megidézve a múlt század első felének archív fotográfiai és filmes színesítő utómunkáját. WERNER gesztusával párhuzamba állítható a pszichológiából ismert retrospektív hamisítás jelensége, mely az emlékek visszamenőleges, belső igényeinknek megfelelő tudattalan átformálását teszi lehetővé. Az alkotások utólagos színezése a múltfeldolgozás igényéről tanúskodik, némi nosztalgikus felhanggal ruházva fel a kompozíciókat, s kitágítva azok asszociációs mezőjét.